Közgazdaság tudomány egyetemre általában nem elhivatottságból jelentkezik az ember. Sokkal inkább családi ráhatásra vagy gyakorlatias szempontok alapján. Emlékszem az első beadandó dolgozatunk témáját egy elég hosszú listából választhattuk ki. Voltak köztük szorosabban a szakmához köthetőek, meg egy kicsit elvontabbak is. Gondolom, hogy kicsit szokjuk az írást, meg a témaválasztás is sokat elárult a delikvenstől.
Nekem sikerült kiválasztanom az egyik legelvontabbat. Az volt a címe, hogy az „élet minősége”. Már nem emlékszem pontosan, hogy miket írtam akkor, csak arra, hogy a tanár megkérdezte, hogy biztosan arra vágyom-e, hogy gazdasági szakember legyek. Nem tudtam mi erre a jó válasz, de azt valóban nem tudtam tizennyolc évesen, hogy pontosan mi szerettem volna lenni. Annyi minden érdekelt! Pedig ez valóban nagyban befolyásolja a későbbiekben az életünk minőségét. Már tudom.
Fotó: Pixabay
Most épp nyaralni készülök. Ennek kapcsán jutott eszembe ez a történet.
Imádok utazgatni, mint a legtöbb ember, és ilyenkor mindig szerencsésnek érzem magam, és elégedettebb vagyok az életemmel, mint egy húzós időszakban, amikor versenyt futok az idővel, és alig marad időm a számomra fontos dolgokra. Azt hiszem ez a lényeg, hogy menyire tudunk örülni annak, amink van.
Az én életemben is volt olyan időszak, amikor rengeteget dolgoztam, viszonylag sokat is kerestem, de alig maradt időm és energiám élvezni ezt. Szinte csak aludni jártam haza, kifacsarva. A szakmai életemet a megfelelési kényszer, a magánéletemet a lelkiismeret furdalás uralta, amiért épp a családomra és barátaimra nem maradt elég időm.
Utazni viszont mindig szerettem. Főleg elvegyülve a helyiek között, az ő hétköznapjaikat megismerni. Szeretek nagyokat sétálni, kimenni a piacra, üzletekbe, kikötőkbe, kávézókba… Lehetőleg egy kicsit távolabb a turisták tömegétől.
A nagy kedvencem Franciaország. Nem csak mert gyönyörű, hanem főleg az életstílusuk miatt. A francia „savoir vivre”, az élet élvezete, egészen különleges. Nekem megadatott, hogy dolgozzak francia cégnél itthon is és kinn is. Profik. Nem hatásosan dolgoznak, hangosan, hanem hatékonyan. Nem görcsölnek állandóan, nem azért élnek, hogy dolgozzanak, de valahogy minden flottul működik.
Állítólag létezik olyan kutatócsoport, amelyik a „francia paradoxon”-t tanulmányozza. Azt, hogy hogy tudnak a legeredményesebb országok között lenni úgy, hogy nem dolgoznak éjjel-nappal, hétvégén és szabadság alatt is, mint az élboly többi országában. A szakszervezetük nem is engedné.
Már nyaralás alatt is lenyűgözött az a rengeteg apró részlet, ami az egész csodát alkotta. Hogy soha nem láttam a parkokban, vagy a körforgalmak kis oázisaiban dolgozó embereket, szerszámokat, talicskákat… de mindig mindegyik gyönyörűen ápolt volt, és frissen öntözött…
Emlékszem, ahogy munkából jövet elkezdtek szállingózni a tengerpartra, úsztak-napoztak egyet, napoztak, közben megbeszélték hova mennek vacsorázni. Ezt a nyugalmat, harmóniát csak ott éreztem. Valahogy semmiből nem csináltak problémát. Tapintható volt, hogy elégedettek az életükkel.
Persze az ő gyarmati múltjukkal, földrajzi fekvésükkel könnyű, mondhatnánk, de nem csak erről van szó.
Sok ember életét keseríti meg, hogy nem tud örülni annak, amije van, főleg azért, mert nem is tudja, pontosan mi tenné őt boldoggá. Egész nap ömlik rá mindenhonnan az a boldogság klisé, amitől neki is jobb lenne, a „.kell még három elefánt, az úgyis elfér, kell még rózsaszínű kád, s egy lila erkély”, ahogy a Bob-bon fogalmazta meg találóan.
Nem kell.
Ha pihenésre van szükségünk, pihenjünk. Ha nyüzsire vágyunk, keressük azt… de azért, mert nekünk ez okoz örömet. Az, hogy milyennek érezzük az életünket, ilyen apróságokon múlik… és önismereten. 🙂
