E-Nők Klubja

Lányként, csajként, nőként mindig zavart, hogy a közhiedelem szerint, a házasság valami olyasmi, ami minden nőnemű lény álmainak netovábbja, de ami minden pasi mumusa, holott, egy házasságban általában egy nő vállal több terhet, ő a motorja, a szíve-lelke. Gondoltam én.

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, és alkalmam nyílt közelről szemlélni pár házasságot, meg ezek változását az évek múlásával, kezdtem megérteni, mi is az, amitől a férfiak ódzkodnak, ha ezt a szót meghallják. 

Fotó: enokk

Amíg függetlenek, vagy egy kötetlenebb kapcsolatban élnek, különösen az első időkben szabadnak, izgalmasnak, hódítónak érzik magát, és annak látják a nőt is. A későbbiekben a biztonság, a hosszútávúság miatt már elkezdenek valakinek a tulajdona lenni, akinek jogai vannak felette, amelyekkel él is, sőt, nem ritkán durván vissza is él.

A házasság alapvetően egy szövetség, ami nem arról szól, hogy egy életen át szerelmesek leszünk egymásba, és húsz-harminc-negyven éven keresztül lángolunk a vágytól egymás iránt, sokkal inkább a szeretetről, tiszteletről, egymás megbecsüléséről, arról, hogy egymás társai leszünk, és támogatjuk egymást, jóban-rosszban. Megpróbáljuk szebbé, jobbá, könnyebbé tenni a másik életét, úgy, hogy a miénk is az legyen.

Isten óvjon mindenkit a mártíroktól! A házasság nem kell hogy végeláthatatlan áldozatok sorozata legyen, amelyeket minden adandó alkalommal fel lehet hánytorgatni, amelyekért szép lassan meg lehessen gyűlölni a másikat, és pokollá tenni az életét. Sajnos, vannak esetek, mikor már csak az jelent valakinek örömet, ha napi szinten borsot törhet a párja orra alá, ha állandóan csípős megjegyzésekkel hozza kellemetlen helyzetbe mások előtt, és ez egész extrém szintig is elfajulhat.

A házasság, mint a legtöbb dolog a világon, intelligencia kérdése. Tiszteletben kell tartani a másik félben az önálló embert, saját tervekkel, vágyakkal, érzésekkel. Nem szabad túlzottan rátelepedni. Hagyni kell egy kis privát teret neki, különben megfullad. Nem azért van, hogy a mi életünket szolgálja. Ő is most él.

Ha viszont teljesen más elképzeléseink vannak az életről, a párkapcsolatról, és úgy általában mindenről, el kell tudni engedni. Igen, neki is jobb lesz, lehet, hogy hamarabb, mint nekünk. Igen, szembesülünk majd, hogy mi is pótolhatóak vagyunk, de hosszú távon nekünk is ez lesz jó. Csak így tudjuk elengedni, hogy helyet teremtsünk egy boldogítóbb kapcsolatnak.

Nem új keletű probléma, hiszen még egy-két generációval előttünk is úgy tartották, hogy a gyerekeinket sem kell „túlszeretni”, hogy keményen kell nevelni őket, akkor lesz belőlük egyenes, erős ember, aki majd megállja a helyét az élet viszontagságai között is. Nem kell szerelemből házasodni, az úgyis hamar elmúlik, értéktelen.

Fotó: Pixabay

Hogy ez mennyire nem így van, arról sokan tudnának / tudtak volna mesélni. Tulajdonképpen ennek a felismerése a fő oka annak, hogy a pszichológus szakmára szükség van, és egyre elterjedtebb.

Mindenkinek szüksége van szeretetre. Ez tény. A hiánya megbetegít, boldogtalanná tesz, bennünket is, és a környezetünket is.

Az, hogy gyerekkorunkban mennyi szeretetet kapunk, nem rajtunk múlik. A szülők felelőssége, hogy biztosítsák a gyerekeik számára azt a biztonságos, szeretetteljes légkört, amelyben egészségesen tudnak fejlődni. Meg kell tanítani őket szeretet adni, és kapni. Értékelni azt.

A nevelés legfontosabb része a példamutatás. A gyermek a szülők viselkedési mintáján keresztül szerez leghamarabb tapasztalatokat a világról, és a későbbiekben vagy lemásolja azt, vagy ellenkezőleg, tanul a negatív példából, és igyekszik nem elkövetni ugyanazt a hibát.

Felnőttkorban már vannak eszközeink az életünk alakítására. Fontos, hogy felismerjük, mi jó nekünk, és mi nem. Azt mondják, ma fogyasztói társadalomban élünk, és mindenre kiterjed ez a szemlélet. Semmit nem javítunk meg, minden kidobunk, ha már döcög, ha már van nála újabb, ami vélhetően jobb is. Igaz ez a kapcsolatainkra is.

Van ebben igazság. Persze, ami értékes, amihez szép emlékek kötnek, az fontos nekünk, azt igyekszünk megóvni. De egy rossz kapcsolatban maradni, ahol már, nem hogy szeretetet nem kapunk, de rombolja az önbizalmunkat, önértékelésünket napi szinten, az veszélyes. Sokan ragadnak mégis benne, és élik le így az életüket, ahelyett, hogy megélnék azt.

Rohanó, időhiányos világban élünk. Alig marad szabadidőnk és energiánk a magánéletünkre, a gyermekeinkre, párunkra, idősödő szüleinkre. Kiégetten, fáradtan, nem könnyű szeretetet adni azoknak, akiknek pedig nagy szüksége lenne rá.

A gyerekeknek nem pénzre és drága játékokra, kütyükre, márkás ruhákra van elsősorban szüksége, hanem családra, biztonságra, szép emlékekre, tradíciókra, amikből építkezhetnek, amelyeket továbbvihetnek.

Szeretetre…

Azzal, hogy ilyen drasztikusan kitolták a nyugdíj korhatárt egyetlen generáció alatt praktikusan megoldatlan lett az egyre idősödő emberek élete. Nagyon sokan élnek nyolcvan év felett is teljesen egyedül, mert a gyerekeik még dolgoznak, jó esetben, másik városban, rosszabb esetben, másik országban.

Persze, tudják, hogy a kényszer és a munkahelyhiány szülte ezt a helyzetet, megnyugtató, hogy talán nekik könnyebb, jobb ott, de attól ők még egyedül maradtak a mindennapi gondjaikkal, félelmeikkel, fogyatkozó egészségükkel, energiájukkal… a szeretethiányukkal.

A gyerekeik meg igyekeznek lavírozni a gyermekeik és szüleik igényei között. Túlhajszoltan, lelkiismeret furdalások közepette. Pedig nekik is szükségük lenne arra, hogy szeressék őket…

A távolság és időhiány miatt egyre felületesebbek a barátságaink is. Egyre több az érdek- vagy látszatbarátság. Inkább haverjaink vannak, akikkel lehet közös programokat szervezni, kölcsönös szívességeket tenni egymásnak, mint olyan igazi, szeretetteljes, életre szóló barátaink, akikre bármikor számíthatunk, jóban-rosszban.

Vannak viszont kutyáink, leginkább drága, agyonnemesített fajtiszta státuszszimbólumok, ritkábban macskáink. Szeretem az állatokat, hiszem, hogy szükségünk van rájuk, hogy jobb emberré válunk általuk. Tudom, hogy kamatostól adják vissza a kapott szeretetet, törődést. De ők csak egy plusz kellene hogy legyenek. Ha valaki vásárolt magának egy imádni való kutyust, az magányos. Az pótcselekvés.

Az embernek elsősorban egy másik ember szeretetére van szüksége, mert társas lény, mert az emberek társadalmában él, ott szeretne boldog lenni.

A szeretet belülről fakad, de a kimutatása tanulható. Ennek is jelentős irodalma van ma már, könyvek és tréningek halmaza foglalkozik ezzel a témával. Ha valakire rámosolygunk, az a legtöbbször visszamosolyog. Ha kimondjuk, kimutatjuk az érzéseinket, azt is kapjuk vissza. Nem kell vele fukarkodni. Néha olyan kevés elég ahhoz, hogy szebbé tegyük valaki napját…

Emlékeztek még azokra az időkre, amikor a szüleink három órakor befejezték a munkát, és hazajöttek? Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy még addig is egész más volt a munkatempó. Nem totálisan kifacsarva értek haza, hanem maradt energiájuk élni.

Manapság két ok miatt mennek tönkre az emberek: mert nincs munkahelyük, vagy, mert van.

Én is sokáig dolgoztam multinál, reggeltől estig, utána még vittem haza a munkámat, ha kellett hét végén is. Mellette újabb diplomákat szereztem, gyereket neveltem, építkeztem, és még sorolhatnám.

Persze sokat is kerestem, csak éppen nem maradt sem időm, sem energiám élvezni. Arra és azokra maradt a legkevesebb időm, amire a legjobban szerettem volna. Voltak viszont helyette hétvégenként csapatépítő tréningek, menedzserképzések, személyiségfejlesztő tréningek, amelyeknek örülni illett.

A kedvenceim a projektek és meetingek voltak. Nem az igaziak, amelyekre tényleg szükség lett volna. Azokból volt a legkevesebb. Azok, amelyek elfogadható alternatívát jelentettek a munkára. Látványos volt, lehetett hatásosan fontoskodni, és főleg nem kellett egyedül dönteni, sem felelősséget vállalni. Általában nem is azok vettek részt bennük, akik a téma szakértői lettek volna. Azoknak dolguk volt. Voltak erre beépített emberek, akik ott szoktak lenni. Aztán egy idő után, együtt megállapodtak abban, hogy sajnos, nem lehet semmit tenni az ügy érdekében.

Ahol sok gazdája van egy problémának, ott az egyéni felelősségvállalás jellemzően az alábbi modell szerint működik:

Folyamatábra: enokk

Gondoltam, kipróbálom a másik oldalt is. Egy kisebb, magyar tulajdonú cég biztosan élhetőbb, jobban átlátható, nincsenek felesleges sallangok.

Nincsenek. Vannak viszont kapcsolt munkakörök, bizalmatlanság, értetlenkedés és trükközések. Itt nem szakértőkre van szükség egy-egy speciális területen, hanem dzsókerekre, akik mindent tudnak, mindent megcsinálnak, mindenért felelősségre vonhatók. A tulajdonos tulajdonképpen egy pénzügyi befektető, akit csak a nyereség érdekel.

A közös pont mindkét esetben, hogy nem elégszenek meg azzal, ha heti öt napon át, napi nyolc órában lelkiismeretesen elvégzed a munkádat. Elvárják tőled, hogy lehetőleg heti 168 órában csak erre koncentrálj. Furdalhat is a lelkiismeret, ha ez nem így van.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Hiszen mindenkinek szüksége van, szüksége lenne szakmai sikerélményekre, elismerésre ahhoz, hogy hatékonyan (nem összetévesztendő a hatásossal!) dolgozzon. Azt pedig már Marx is felismerte, hogy a munkaerőnek időt kell hagyni, hogy újratermelődhessen.

Ha nagyon rosszul érzed magad valahol, menj el onnan! Ne várd, hogy megváltozzon! Nem fog. Ne hagyd, hogy megváltoztasson, bedaráljon! Nem ér annyit. Aki keres, talál. Esetenként még vidéken is… Nagyon romboló tud lenni, ha valahova mindig csak kényszerűségből jársz be. Ahhoz túl hosszú időt töltünk ott rendszeresen.

Ha nem ilyen rossz a helyzet, igyekezz megtalálni a magad számára az apró örömöket a munkádban, dolgozz legjobb tudásod szerint, de soha ne felejtsd el: nem azért élünk, hogy dolgozzunk. Azért dolgozunk, hogy éljünk. Lehetőleg minél jobban. Azt, hogy neked mi a jó, csak te tudhatod, és csak te tarthatod szem előtt.

A Húsvét előtti nagyböjt időszaka, mint hagyomány, akár nagyon trendi is lehetne, ha manapság találták volna ki. Csak éppen tisztítókúrának neveznék. Akkor még nem voltak tisztában azzal, milyen jót tesz a szervezetünknek a nehezebb téli ételek után egy kímélőbb időszak.

Ma már mindenkinek megvannak a bevált tippjei, amelyekre esküszik, amelyekben hisz, és amelyek többé-kevésbé használnak is. Részint fizikailag, részint lelkileg, hogy egy kicsit odafigyeltünk magunkra, hogy tettünk egy kicsit az egészségünkért. Legalább egyszer egy évben.

Fotó: Pixabay

Legalább ennyire fontos lenne a lelkünkben is „nagytakarítani” néha. Paolo Coelho fogalmazza ezt meg nagyon találóan az „A Zahir” című regényében:

„Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni. Hogy szabadon bocsássuk őket. Hogy elengedjük… Nem büszkeségből, tehetetlenségből, arroganciából, egyszerűen csak azért, mert bármi is volt, már nem illik az életünkbe.”

És valóban, ez a legnehezebb. Sokkal könnyebben elvégezzük a nagytakarítást az otthonunkban, lelkiismeretesen végigcsinálunk egy méregtelenítő kúrát, de a lelki nagytakarítás a legnehezebb. Inkább cipelünk magunkkal évekig-évtizedekig sérelmeket, problémákat, álbarátokat, maradunk egy lélekölő, rossz kapcsolatban.

Miért olyan nehéz elengedni azt, ami már nem jó nekünk, ami visszahúz, meggyötör, megbetegít?

Mert tele vagyunk félelmekkel. Attól tartunk, hogy nélkülük sem lesz jobb. Félünk az ismeretlentől. Pedig a változáshoz kell egy kis bátorság. Kell kockázatot vállalni.

Valóban, el tud sülni rosszul is, de jól is. De ha meg sem próbálunk változtatni azon, ami már nagyon rossz, mitől javulna meg bármi is? Egyszerűen szükségünk van arra, hogy néha lezárjuk az életünk egy-egy fájdalmas, rossz szakaszát, hogy valami jobb kezdődhessen el.

A legfontosabb, hogy felismerjük, hogy változtatnunk kell.

Hogy elhatározzuk, hogy változtatni is akarunk.

Bízzunk magunkban! Senki nem tudja nálunk jobban, hogy mire is van szükségünk. Higgyük el, hogy mást, többet, jobbat érdemlünk. Hogy meg tudjuk oldani.

Kérjünk segítséget! Mindenki életében van egy-két ember, akire számíthat. Ha nincs, vannak segítő célú szervezetek. Gondoljuk át a lehetőségeinket, és éljünk velük. A kilátástalanságnál minden jobb.

Minden átmeneti időszak nehéz. Mindennek ára van. De ez az egyetlen lehetőség a változtatásra. Arra, hogy reménykedhessünk, hogy valami jobb következik.

Az életet megélni kell, nem túlélni. Tegyünk érte! Megéri.